A salgótarjáni Városlakó c. folyóirat legfrissebb számából:

Bobály Dávid: Kisgyerekkoromtól magával ragadt a szobrászat 

"Egyre jobban mutogatja saját oroszlánkörmeit Bobály Dávid, a Somoskőn élő fiatal szobrászművész, aki néhány éve bátyjával, Ádámmal közösen újította fel a salgótarjáni Kálvárián a Magyar feltámadás barlangját, majd Pásztón állították fel a Gaál István legendás filmrendezőről készült szobrát, jelenleg pedig főleg 1956-os témájú műalkotásokon dolgozik. Érthető: ma még minden percben eszébe jut édesapja, egyben példaképe, mestere, a nemrég elhunyt Bobály Attila, aki gazdag művészi örökséget hagyott fiaira. Az alábbiakban Bobály Dávid önvallomását olvashatjuk indulásáról, művészetéről, életéről.

Huszonhat éve születtem Salgótarjánban, pontosabban 1990. október 29-én. Szobrászművész és tanár családba pottyantam, másodikként. Falun nőttem fel, egy kis, eldugott, zsákutcás faluban, Somoskőn. A település alig tíz méterre van a szlovák határtól. A falu fölé magasodik a hatalmas Somoskői vár, amely egy vulkáni csúcson helyezkedik el. Az udvarunkból látni a vele átellenben lévő Salgó várát.

A mesébe illő, festői tájban elengedhetetlen az állatok mozgása, amit két lovunk vágtatása és egy tucat marha békés legelése jelenít meg. Elevenségük, szépségük az egész falut rabul ejtette. Édesapám szobrászatára is nagy hatással volt a lovak iránti tisztelet, szeretet.

Ebbe a miliőbe beleszületni nagy adomány és egyben felelősség is volt számomra. A szobrok között bukdácsolva nőttem fel. Édesapám mellett voltam mindig, lestem, hogyan hoz létre valamit, hogyan válik az anyagból gyönyörűség a keze alatt. Figyeltem, hogyan készíti a köztéri szobrokat, hogyan ruházza fel szobrászi szellemiséggel az anyagot. Kisgyermekkoromban magával ragadott szobrászat, ahogy cseperedtem, úgy segítettem neki.

Édesanyám még most is abban az általános iskolában tanít, ahol én is kezdtem a tanulmányaimat. Nem volt könnyű ezt a nyolc évet kijárnom ott, ahol az anyukám figyelő, óvó tekintete mindig fölöttem lebegett. A csínytevések, rossz jegyek hamar eljutottak hozzá. 

Középiskolámat a Madách Imre Gimnáziumban végeztem rajzszakon. Úgy gondoltam, hogy ezen a szakon tovább képezhetem magam azon az úton, amit az otthon szellemisége nyújtott nekem. Érettségi után rá kellett jönnöm, hogy ez az iskola nem azt adta, amire vártam. Ezért nagy nehézségek árán különbözetivel felvételiztem Budapestre a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ötödévére, díszítőszobrász szakra.

Tartalmas év volt, nagyon sokat fejlődtem, rengeteget segített a Képzőművészeti Egyetemre való felvételire. Ekkor éreztem, hogy helyen vagyok, mivel akarok foglalkozni az életben. Persze, megértem a szüleimet is, hogy a tizennégy éves kisfiukat nem akarták elengedni faluról a nagyvárosba.

Mesteremnek elsősorban az apámat, Bobály Attilát tartom. A Kisképzőben mestereim közé sorolható Szeri-Varga Géza, Orr Lajos, Szabó Ádám, Szász György, Stefanus Stefu. A szakmai tudáson kívül mai napig tartó, jó barátságokat is nyertem.

A felkészítő után felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetemre szobrász szakára. Bebizonyosodott számomra, nem hiába küzdöttem annyit, jó úton haladok, hiszen ha bekerültem ide, ezt mások is észrevették. Ebben az évben vették fel a bátyámat, Ádámot – aki öt évvel idősebb nálam – az egyetem szobrász-restaurátor szakára. Az, hogy együtt gondolkodhatunk, dolgozhatunk, nagyon jó hatással van mindkettőnkre. Az egyetem éveit közös küszködéssel, örömökkel, bánatokkal, sok munkával küzdöttük végig.

A második évben Farkas Ádámot választottam mesteremnek. Az ő osztályában lehetőségem volt a figurális szobrászat megismerése, gyakorlása mellett az absztrakt formavilág elsajátítására is. A kreatív feladatok inspirálnak saját szobrok alkotására. Részt vettem csoportos kiállításokon, 2012-ben figurális szobraimmal Barcsay-díjat kaptam. 

Egyetemi éveim alatt is készítettem már köztéri szobrokat, sajátot és más szobrász köztéri alkotását is kiviteleztem. Többek között Salgótarjánban, 2014-ben bátyámmal volt közös munkánk a Kálvárián, a Magyar feltámadás barlang rekonstrukciója. 2016-ban Pásztóra, Gaál István emlékére készítettem portrét a Kossuth-díjas filmrendezőről. Ebben az évben fejeztem be tanulmányaimat az egyetemen. 

A 2017-es esztendőben sok minden zúdult a nyakamba, jó is, meg szomorú is egyben. Édesapám nemrégen hunyt el. Nagyon nehéz beszélni róla, mert ilyenkor kavarog az ember fejében minden. Nagyon fáj az elvesztése, talán ezért is temetkezem bele jobban a munkába. Még sincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá. Sorra nyerem a köztéri szoborpályázatokat, fájó érzés, hogy ő, akinek először dicsekedtem, ha valami sikerült a művészet terén, már nincs velem.

Az elmúlt hónapokban önkormányzatokkal pályáztam köztéri szobrokra, 1956-os témában. Érdekesség, hogy mindegyikkel sikerült nyerni, és most ezeken a feladatokon dolgozom. Az egyik alkotásomat nemrég állítottam fel a ludányhalászi általános iskola udvarán – ott, ahol édesapám kezdte tanári éveit. Ez a szobor egy ifjú forradalmárt ábrázol, aki az egyik kezét ökölbe szorítja, a másikkal nem szokványos módon, lefelé tartja a lyukas zászlót. Az arc kifejezése erőteljes messzeségbe kiáltja: „Forradalom van!”

Egy dolgot nagyon megtanultam mester apámtól. Lehet akármilyen a téma, mindig a művészi kifejező erő a meghatározó. A témán túlmutat, több dologra ad rálátást a nézőnek, a befogadónak. Egy szoborba nagyon sok mindent bele lehet sűríteni, csak meg kell látni a benne rejlő kisugárzást.

Egy szobor nem csak attól szobor, hogy van füle, orra, szája, hanem elevensége, kifejező ereje megragad, beszél a nézőhöz, a térhez. Apám szavaival élve, az is meghatározó, milyen az alkotó, az alkotás „lelki habitusa”.

A másik alkotást, amelyet éppen készítek, Nógrádszakál községben állítják fel. Alternatív címe A forradalom szele. A szabadság allegorikus női (angyal) alakját ábrázolja, akit körbeölel az 1956-os zászló. A zászló lobogása asszociál az angyal szárnyaira is egyben. Ez az alkotás még csak agyagban van. Még sok minden változtatható rajta, változik is, ha a szememnek nem tetszik.

Szeretek szobrokat készíteni, olyan érzéseket kifejezni, amit nem lehet tanítani. Egy alkotás sohasem fejezhető be, a művész tesz pontot a végére. Egy jó munkához sok idő kell, legfőképp a kigondolásra. Még sok mindent kell tapasztalnom az életben, de ahogy az öreg mesterek mondták: „rövid az élet ahhoz, hogy mindent létrehozzunk”.

Dávid velünk alkotott az idei művésztelepen. Az elkészült munkáját maga installálta az új közösségi házba Cereden. Együtt ünnepeltük a sikeres zárást, terveztük a jövőt. Feldolgozhatatlan, ami azután történt!